Nem tudom miért vagyok itt. Nem tudom miért írom most ezeket a sorokat. Azt viszont pontosan tudom mi teszi boldoggá, avagy boldogtalanná ezt az időszakot, amit egyesek életnek hívnak. Ha tudományos szemmel nézzük, akkor ez nem más, mint egy élőlény azon korszaka, amíg a teste el tudja látni a létezéshez szükséges funkciókat. Mihelyst ez a dolog megszűnik, meghalunk. Az viszont már egy másik kérdés hogy akkor mi lesz velünk. De jelen pillanatban nem a tudományról akarok beszélni, hanem arról, hogy mi az ami jóvá/rosszá teszi a születés és a halál közi időszakot.
Sokan kutatják miért vagyunk itt a földön, mi értelme van az életnek. Természetes, hogy ez mindenkit érdekel valamilyen szinten, de mi lesz ha megtudjuk? Mi fog változni? Megtaláljuk azt a dolgot ami célból az emberiség létrejött. Boldogabbak leszünk tőle? Nem hinném. Igaz, sokan vallják, például a Krisna hívők, hogy a tudatlanságban élők nem boldogak. De én inkább vagyok a saját szememben boldog és tudatlan, mint mindent tudóan szerintük boldog. Számomra a boldogság nem valami felsőbb cél beteljesítését jelenti, hanem azt a furcsa érzést, amit annak hívnak, hogy boldogság. Nekem nincs különösebb életcélom, nem kell tökéletes karrier, nem kell tökéletes lelki béke, nem kell megszámlálhatatlan vagyon. Nekem egy valami kell, egy valamire vágyom: boldognak lenni. Mindenkinek mást jelent ez az érzés, mindenki más úton éri ezt el, de ha kicsit eltöprengünk rájövünk, hogy mindenkinek ez a célja. Most lehet hogy azt mondod, hogy ez nem helyénvaló, de gondolj csak bele. Neked van egy bizonyos célod, legyen az megszerezni egy diplomát. Sokat küzdesz érte, sokat tanulsz, készülsz, izgulsz, de ha a végén eléred, amit kitűztél magad elé, akkor te boldog vagy. Boldog vagy, mert teljesítetted a kitűzött célodat. Igaz, csak egy rövid időre. A boldogság soha nem tart örökké. De ha valamely célodat eléred, jön a következő, és ez így megy mindaddig, amíg el nem érkezett az időd. Persze túlzásokba nem szabad esni. Ha úgy éred el ezt a célt, hogy az út amit bejársz visszagondolva nem volt helyes, akkor eltöprengsz rajta, hogy „megérte ezt?”. És a boldogság hirtelen boldogtalansággá lesz, ami sokkal rosszabb annál, minthogy ne érted volna el a célod az általad helyesnek ítélt úton.
Töprengek rajta, vajon miért keressük mindig a boldogságot. Akármilyen szemléletből nézem, akárhányszor átgondolom, mindig egy valamire jutok a végén: az emberek életcélja boldognak lenni. De a boldogság nem csak egy egyszerű érzés, több annál. Sok minden lehet az okozója, sok minden elronthatja. Mindenkinek mást jelent. Valakinek karrier kell, valakinek tömérdek pénz, mert azt hiszik ettől igazán boldogak lesznek. De ez csak elégedettséghez vezet. Persze, szükség van erre az érzésre is, de ha csak elégedettek vagyunk nem biztos, sőt valószínű hogy, nem teljesen boldogok. Szükségünk van még egy másik érzésre is, amit sokan fontosabbnak tartanak a boldogságnál, ez pedig a szeretet. Annál nincs jobb érzés, mint amikor olyan emberek vesznek körbe, akik szeretnek: szülők, barátok, barátnő. Szeretet nélkül üres az életünk, csak vergődünk egyik napról a másikra. Ilyenkor több időnk van foglalkozni céljaink beteljesítésére (itt célok beteljesítés alatt materiális dolgokra gondolok, például pénz, karrier, stb.). De ha sikerül is elérni, amire vágyunk akkor sem leszünk boldogok. Ha nincs kivel megosztani az örömünket, akkor az egész értelmét veszti.
Tehát a boldogságunkhoz, mint életünk legfőbb céljához, 2 dolog szükséges: szeretet és céljaink beteljesítése. Amennyiben ez a 2 dolog egyszerre áll fent, akkor úgy érezzük, hogy „tökéletes” életünk van. És ez igaz is lehet, sőt valószínű hogy az. Nem tudom ti hogy vagytok vele, de nekem ennyi bőven elég, ahhoz, hogy olyan életem legyen, amilyent szerettem volna mindig is.
 Ezen sorok olvasása után sokan azt fogják mondani, hogy ekkora hülyeséget még életében nem hallott, de őszintén remélem, hogy lesznek olyanok is, akik ezt elfogadják, tudják, vagy esetleg elgondolkodnak rajta. Én túlságosan sokáig voltam egyedül ahhoz, hogy rájöjjek ezekre a dolgokra. Miután megtaláltam a helyemet a világban, megtaláltam a barátaimat, boldogabb lettem. Így van kikért élnem, van kikhez szólnom, ha épp rossz hangulatban vagyok, van akikkel megoszthatom örömömet , vannak akik megosztják velem örömüket, bánatukat, röviden: van akikre számíthatok, és ami talán még jobb, ők is számítanak rám jóban és rosszban. Ez az, ami az embert emberré teszi, az életet pedig olyanná, amelyre azt mondhatjuk: ’Bárcsak örökké tartana’