Az ember élete olyan, mint egy szinus görbe: néha fent, néha lent, általában a kettő között.. Amikor azt hiszed, hogy már elérted a legalját, akkor ébredsz rá, hogy neeeem, ez még nem a legalja. A  rossz csőstül jön. Egyszerre. Egymást követően. Folyamatosan rugdal le a magasból, még akkor is folytatná, amikor már elérted a tényleges padlót, de ekkor már teljesen mindegy. Eljutsz egy olyan pontra, ahonnét már bárki rugdoshat bárhányszor, egyszerűen elfogadod és nem fáj. Amia legrosszabb: nem is érdekel.

Körülbelül 1 hónapja kezdődött nálam ez a rugdosás lefele a lejtőn. Egy este alatt elveszítettem 3 barátomat és elkövettem életem legnagyobb hibáját. Amikor ezt már sikerült feldolgoznom kb, tudtam tükörbe nézni, ekkor jött a többi. Sejtettem, hogy nem lesz egyszerű, de hogy ennyire nehéz legyen.. Hihetetlen, hogy egy kibaszott hiba miatt majdnem mindenkit elveszítek, SŐT aki utána még szóba állt velem, még neki is előítéletei lettek. Bárhogy bármit csinálok, az teljesen rossz, mert én csináltam. (jegyezném meg, hogy tisztelet a kivételnek, mert akad ilyen is. ők tartják bennem a lelket, ők adják a reményt, hogy vége lesz egyszer ennek a szarnak) Az előző bejegyzésekben írtam a weblap-szerkesztő társamról (még az eredetiről), a mi 'kapcsolatunkról' annyit kell tudni, hogy maximum havonta összeveszünk valamin, majd kibékülünk. Meg sem tudom számolni, hogy hányszor volt ilyen. Most? Most is összevesztünk, szokásos. Mondom jóvan, majd megnyugszik. De sajnos nem így lett... aláírom, vitatkoztunk, de mint mondtam ez megszokott. Egy másik emberrel is volt egy vitája, ami mérföldekkel durvább volt, mint az miénk. Ennek ellenére, vele képes úgy beszélgetni, hogy nem öli meg a szemével, velem pedig nem. Nos erről az előítéletről beszéltem. Van (remélem..) egy barátom, akivel már azóta jóban vagyunk, mióta elköltöztem mélyen szeretett városomba (anno ketten iszogattunk hétvégente, stb). Róla tudni kell, hogy eléggé felszínesen szemléli a dolgokat, mindent a lehető legegyszerűbben lát. Ezzel nincs is probléma, mert így boldogabb. DE nem gondol bele a dolgokba és tőle is azt kapom vissza, hogy változnom kell, mert nem jó ez így. Kérdem én: ez hol önálló gondolat? Ő ilyet magától sosem gondolna, csak ha elmondják miről van szó és elfogadja a véleményt, innét kezdve igaznak tartja. Szar dolog, hogy fogalma sincs miről beszél, de azért nekem felhántorgatja..

Kezdek a vége felé járni a kitartásomnak, nagyon sok volt nekem ez a hónap. Miért nem lehet végre vége? Az elkövetett hibámért leróttam a büntetésemet, méghozzá a lehető legrosszabb módon. Legyen már eléééééééég, legyen már végeeeeee. Zárjuk le azt a kibaszott múltat. Ami megtörtént, azt megtörtént. Meglett a következménye, elfogadtam, nem lázadtam. Miért kell rossz dolgoknak történniük, ha történhetnének jók is?



Egy kis mese a végére, lehet gondolkodni...

"Volt egyszer egy ember, aki az ő háza udvarán oszlopot épített az ő Istenének. De az oszlopot nem márványból faragta, nem kőből építette, hanem ezer meg ezer apró csillámló homokszemcséből. És a homokszemcséket köddel kötötte össze. És az emberek, akik arra járva látták, nevettek rajta, s azt mondták: „Bolond!” De az oszlop csak épült, egyre épült, mert az ember hittel a szívében építette az ő Istenének. És amikor az oszlop készen állott, az emberek még mindig nevettek, s azt mondták: „Majd a legelső szél összedönti.” És jött az első szél, nem döntötte össze. És jött a második szél, az sem döntötte össze. Akárhány szél jött, egyik sem döntötte össze, hanem mindegyik szépen kikerülte az oszlopot, ami addig felépült. És az emberek, aki ezt látták, csodálkozva összesúgtak, azt mondták: „Varázsló!” És egy napon berohantak az udvarára, és ledöntötték az ő oszlopát. És az ember nem szitkozódott, és nem sírt, hanem kiment megint az ő udvarára, és hittel a szívében kezdett új oszlopot építeni az ő Istenének. És az oszlopot most sem faragta márványból, sem nem építette kőből, hanem megint sok-sok apró homokszemcséből. És a homokszemcséket köddel kötötte össze." //Wass Albert//